Lakatos Menyhért író, költő Vésztőn született 1926. április 11-én. 1954-ben a nagykőrösi népi kollégium általános mérnöki szakán végzett és a szeghalmi járási tanács, igazgatási osztályvezetője lett. 1955-62 között Szarvason és Nagykőrösön üzemmérnök. 1964-től a cigánytéglagyár igazgatója volt. 1969-től a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai kutatócsoportjának cigonológiai munkatársa. 1973-tól szabadfoglalkozású író. 1988-tól a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének elnökévé választották, de azóta is számos magyarországi cigány társadalmi és kulturális szervezetben tevékenykedik.

Írásait rendszeresen közölték folyóiratok. Kiemelendő Átok és szerelem tévé forgatókönyve is. Lakatos Menyhért több mindenben megmutatta tehetségét, de talán kijelenthető, hogy az írásban tudott igazán kiteljesedni.

A Füstös képek című regényben dukumentális hitelességgel mutatja be a cigányok életét – e szöveg teremtette meg Lakatos Menyhért irodalmi hírnevét. Benne drámai feszültséggel ábrázolja a romák mindennapjait, hogy küzdenek meg az irántuk érzett gyűlölettel, az éhséggel, a szegénységgel, a hideggel. Sokak szerint az író képes általa visszaadni, megjeleníteni a cigány emberek önérzetét.

Lakatos Menyhért kilencvenes években is folyamatosan publikált, főleg meséket, azonban a sajtó már nem foglalkozott már vele annyit. Sajnos, az új világban a kiadók kevésbé gondoskodtak a terjesztésről, mint korábban, de szerencsére így is fogytak a könyvei. Időközben a Füstös képek könyve négy nyelven jelent meg.

Nem mellékes az sem, hogy 1964-ben – saját pénzből – felállított egy téglagyárat a téeszektől bérelt területen. Az egész ország ezekből a téglákból építkezett.
Az itt dolgozók nem csak jó fizetést kaptak, hanem egy helyen lakhattak a családjukkal. Az oktatás is meg volt szervezve, felnőtt embereket ültetett be az iskolapadba. Valamiért mégsem tetszett valakinek ott fönn, mert egyik napról a másikra bezárták. Elvették, és minden befektetett pénzük elúszott.

Amellett, hogy Lakatos Menyhért segítőkész, talpraesett ember volt, fontos megemlíteni, hogy József Attila-díjjal jutalmazták tehetségét.

Kitüntetései: Munka Érdemrend arany fokozata, József Attila-díj, Magyar Köztársaság Csillagrendje, Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj.

Több jelentős művét ismerheti az olvasóközönség: Füstös képek (regény, 1975), Angárka és Busladarfi (mesék, 1978), A hét szakállas farkas (mese, 1979), A hosszú éjszakák meséi, A paramisák ivadékai (kisregény, 1979), Az öreg fazék titka (mesék, 1981), Akik élni akartak (regény, 1982), A titok (elbeszélések, mesék, 1998), Tenyérből mondjak jövendőt, Csandra szekere.

Gyermekkorára egyszer így emlékezett „A gyermekkori emlékek mindig szépek. Bár, ha visszagondolok, elég fura világ volt akkor. Hát tulajdonképpen gyermek én a harmincas években voltam. De azért valami mégis mindig akadt. A szüleim azok kereskedők voltak. Anyámtól zománcedény, elcserélte az új zománcedényt tollért, és ebbűl üzleteltek. Apám, az lóval kereskedett, mindig ló. Most ezek a kereskedések tulajdonképpen olyanok voltak, hogy mint akinek nincs kenyere. De valami volt, és valami csurrant, cseppent, mindig. A cserekereskedelemmel azért az vót, hogy anyám, az mindig valamiféle élelmet kért mellé, és az a családot abból tartotta. Maga a tőke, ami a kereskedésnek a tőkéje volt, az olyan kis pénzösszeg volt, hogy az abból nem lehetett elkölteni. Ha apám egy lovat megvett, azt följavította, abból másik lovat akart venni. Tehát nem azért vót, hogy azt a család felélje, hiszen a parasztember se ette meg a kapáját. S neki ugyanez volt a ló, mint egy szerszám, amivel dolgozott, amivel keresett valamit.
Énnekem járnom kellett iskolába, általános iskolába. Anyám 1903-ban végzett el hat elemit. Ez nagyon nagy iskola volt akkor, akkor az országnak legalább ötven százaléka analfabéta volt. Nem csak a cigányok, azok majdnem száz százalékig. De a parasztembereknek is ötven százaléka analfabéta volt. Nem volt szükség az iskolára szántani vetni lehetett, megtanulták egymástól. És hát nem volt szükség arra, hogy iskola legyen. Na most az én szüleim, akik legalább főleg anyám, apám az analfabéta volt, nem tudott írni, olvasni, de anyám akarta, hogy én azért tanuljak, és nem az volt a célja, hogy nem tudom én, valamikor mi leszek. Hanem valamiféle olyan legyen a kezemben, amiből megélek. Nem járok el koldulni, nem járok el, nem megyek el lopni, vagy a börtönbe, vagy nem olyat csinálok, amit a törvény tilt. Hanem emberségesen megélek. És az ő vágya valamiféle iparos legyek. Vagy kovács, vagy asztalos, vagy fodrász. Vagy szóval ilyen tervei voltak. Aztán hát ugye én se voltam, olyan körülmények közt éltem, ahol a gyerekek azért szabadok voltak, mint a kiscsikók, akik vadménbe születtek, vadménesen. És hát én is rossz voltam a többiekkel, akik nem jártak iskolába. Én rettentő bánatos voltam mindig az iskola miatt, mert nem szerettem járni. Jobb szerettem a barátokkal csavarogni. Elmentünk vadászni és ott meglőttek. Lelőtt a vadásztársaság elnöke, aki az ottani általános, állami általános iskolának az igazgatója volt.
Megígérte anyámnak, hogy ha visszavonják a följelentést, bíróságot, akkor engem szegény alapon középiskolába juttat. Lemondtak mindenféle jóvátételi fizetésről, az igazgatónak is megmaradt a fegyvertartási engedélye. Éngemet, pedig, amikor elvégeztem a hat általános iskolát, akkor gimnáziumba kerültem. Nos, hát így mentem én szegényi alapon. Ez a szegény alap eléggé relatív volt, mert ott csak a tandíjat, vagy éppen az iskolába bekerülés volt az, amit nem kellett fizetni. De minden mást. Tehát úgy kellett megjelennem a gimnáziumban, mint a főszolgabírónak a fia, vagy a nem tudom hány ezer holdas nagybirtokos gyermeke. Vagy éppen a bárónak a leánya. Tehát tulajdonképpen külsőkben az volt a követelmény, hogy tisztességes ruhában, szépen, tisztán, elegánsan kellett megjelenni a gimnáziumban. Kötelező volt még a nyakkendő viselése is.
Na most ez a családot nagyon megterhelte. Elég sokan voltunk.”

Hajamba izzó zsarátot tűzök

Rozsdás gondok hajlanak
vállaim fölé, kitépik keblemből a tegnap
jámbor vágyait.
Mert márványba fagyott sorsunk,
reszket a világ tenyerén,
hüllők őrzik elavult kincseit.

Hajamba izzó zsarátot tűzök,
hószínű szalagom elviszi a szél
az éjszakák véres bokrétáját
összekötni.

Bőszült szelek hátán űzök borzos
cigány vágyakat,
szikrát csiholok villám szavakkal,
elrohadt századok égő csontmáglyája felett
lobogtatom tarka kendőmet,
s letépem világunk
elnyűtt mankójáról cifra szoknyám,
hogy ércnyelvű dobjaink ritmus zenéje
ne nyaldossa kőbocskorát
a megaláztatásnak.

Holocaust

Lángoló kemencék bajonétjai felett
némán szólnak a sötét csengettyűk,
piros esőt kortyol a föld,
lehúzták az ég bőrét és cifra bundájába
sápadt nótákat zengenek.
A tarkafejű vadludak szemében
megkékültek a csillagok.
Jaj, ha a kék csillagok földre hullanak,
jaj, ha a béna csontunkban nem ropog
a hideg fullánkja,
örök kínokra kárhozunk.
Gyújtsuk meg az őszi gubacsainkat,
nézd, dáridó van a hold udvarában,
Szent Dávid kezében suhog a vonó.
Jókedve van az Istennek.
Fekete testünket ne vigyük kárhozatba,
vonítsuk kuvasz nótánkat!
Üvöltsünk örvendve!
Fogadjunk szót az isteneknek,
mert övéké a mennyeknek országa.
Kötözzük láncra az éveket és
ne sírd a csonka holnapot,
annyi jajszó, annyi vinnyogás
nem ára fél bocskorodnak.
Idegen álmaidnak, örök álom maradt
az ébredés.
Fogadj hát szót az embereknek!
Mert övéké a haza.