A halak jegyében 1964. március 18-án születtem Nagyölveden. Jelenleg Csatán élek feleségemmel egy szép cigányasszonnyal Szilviával és három gyermekemmel Ernővel, Jolikával és a kis Istvánkával. Az itteni cigány közösségi ház vezetője vagyok, szeretem a munkámat, mert tenni akarok valami szépet s valami jót. Szeretem az embereket, s bízok egy szebb jövőbe, még akkor is, ha hétköznapjaimban sokszor ellenséges cigány képpel találkozom. Nem különbözök egyetlen embertől sem a földön, én is örülök a szépnek, sírok, ölelek anyát, szeretőt s gyermeket.

Gyarlóságomban is hasonlítok mindenkire. Magyarcigányságom jelen volt születésemkor, itt van velem most is és ott lesz velem az út végén is.
Erős vagyok, mert az ISTENEM velem van, s mutatja az utat amin nekem mennem kell…

Cigány

Ereidnek legmélyebb bugyaraiba
ott van a múlt!

Kocsikerekeidnek ritmusos zajába
lovadnak nyerítésébe önmagad vagy!
Patkók, csengők, amit erős kezed készített,
másoknak hoztak szerencsét.

Az öreg fa élő testéből vájt teknőbe,
más rakta kenyerét.
Te nyeltél, majd elmentél,
megtört arcodon szeretted volna érezni a fényt.

Megtapostad a könnyeiddel áztatott földet,
s új formákat készítettek kezeid.
Az ablakon kilopott illat volt fizetséged,
nincs már vályog, menned kell.
Hívtak, te mentél, hegedűd húrjain,
a vonó végig siratta az éjszakát.
Azt hitted nagy voltál az asztalra tett székre ülve,
egy tábla szalonnával siettél gyermekeidhez

Sírd ki magad cigányember,
majd nézz gyermeked szemébe,
mert ott van a jövő.

Cigány katonák

Két táborra szakadt cigánykatonák
ellenséggé váltok önmagatok számára.
Lelketekben a testvéretek iránti düh,
azt én megmutatom nagy betűivel.
Értelmiséginek károgjátok magatok,
de nem értünk benneteket.
Vajon hibásak vagyunk?
Vagy Ti cigány katonák nem meneteltek
belénk igazi hitet?
Mi egyszerű halandók nem értjük
nyakkendős úri világotokat.
Pedig kéne a segítség!
Gyermekéhség kiált mindennapreszkető anyákra,
apák bordala bódít eget és földet.
Cigány katonák ne legyetek idegenek saját tétova testetekben.
Álljatok egy sorba, a Népetek kívánja így,
a Népetek óhaja legyen számotokra Szent,
mert ha Népetek elveszik, ti többé nem lehettek
pökhendi cigány katonák.

Születésem

Anyám méhében megfogadtam,
magzatvízbe fürödtem,
furcsa tájakon jártam.

Már akkor Anyámat szerettem!

Hirtelen jaj kiáltás,
majd elindultam születésem felé.
Éppen, hogy kiértem ebbe a világba,
szemeimmel, anyám fájdalmas arcát
pillantottam meg.
Nem értettem őt, miért sír, ha már én megjöttem?
Annyira várta jöttöm
várta a találkozást.
Csillogó gyöngyszemekként ragyogott,
a fájdalmas kín a homlokán.
Szeméből szeretett teli aranykönnyek hullottak.

Sírt, csak sírt,
s én kiáltani szerettem volna!
Mondani valami szépet, valami megnyugtatót!
Anyám ne sírj! Megszülettem!
Nézd, itt vagyok!
Ha te is úgy akarod, veled maradok.

In memoriam cigány népem

„Megmaradt cigánynépem
elhunyt hallottainkat
őrizzük meg szívünkben“

Istenem
Amit megtettél nekem, nagyon fáj.

Láttad gyermekeink fekete szemébe a fájdalmat?
Hallottad anyáink, s asszonyaink fájdalmas jajgatását?
Láttad a büszke apának könnyező szemét?
Az öreg bölcsnek megfáradt lehajtott fejét?
Nem szenvedett népem eleget?
Nem könnyeztek többször szemei, mint táncoltak lábai?

Népemet sártengerbe fürödni, majd halni hagytad őket!

A cigány is az ég felé sírja el bánatát.
Összeszorított kezeik feléd mutatnak.
Adj nekik erőt, hogy újra felálljanak.
Megmaradt gyermekeinek
reményt csókolhassanak homlokukra,
Úgy fázom.
Istenem!
Takard be mezítelen testünk!

Neked uram

Súgom, üvöltöm
védd meg védtelen népem!
Ne engedd, hogy karóval simogatni,
saját vérbe fúlni,
másságunk miatt lelkünkbe tiporni,
hagyjuk el magunkat.

Gyermekeid vagyunk, gyarlók, s szomorúak,
de nem rosszabbak, mint mások.
Engedd meg Nekünk,
egyenlően élhessük életünk.
A gonoszakat kik ellenünk vétettek,
jósággal büntesd.
Ó Uram! Cigány vagyok!
A lábam, a kezem,
a gondolataim, a sebem
az örömöm cigány anyától valók.
Cigányul szeretem gyermekeim,
cigányul érzek, s érzem a fájdalmat,
hogy ha adsz örömöt azt is.
Látod? Figyelsz?
LÉTEZEK!
Vagyok, s vagyunk!
Mert Te akartad így.

XX. Század végén

Ülök cigány udvaromon, cigány kéz vágta fatuskómon,
képek ereszkednek szemembe,
kocsikerekek nyikorgása fúródik fülembe.
Mennek a cigányok, lovaik húzzák mostoha sorsunk.

E század végén a cigánynak még mindig nincs neve?
E század végén a cigánynak még mindig nincs ereje?
Maradunk mi cigány Jóskák,
cigány Ibolyok, cigány vajdák?
Vagy ahogy ők akarják?!

Csólidarócik, Lakatos Menyhértek,
kezemet nyújtom felétek,
de félek, ha az út végén nem lesz ott senki,
ki könnyemet törli,
s ha nem lesz ott vihar, nem lesz ott tűz,
napfény helyett pokoltűz?

De égjen el olyan ki nem tudja mit akar,
kinek szívébe nem fér ősi jóság!

Ülök cigány udvaromon, cigány kéz vágta fatuskómon,
képek ereszkednek szemembe,
kocsikerekek nyikorgása fúródik fülembe,
mennek a cigányok, lovaik húzzák mostoha sorsunk.

Virágok könnyein

Virágok könnyein nevelkedtem.
Cigória kesernyés izében verekedtem átmagam a múltat nem értő jelenbe.
Gyermekkoromban cigányok szivárvány szívében mosdottam le magamról a fa kerítés olajos szagát.
Kifeszítve jajgattam végig csúfos nevetésüket,
dühtől vicsorított fogaik
reszketést kapartak megfeszített testemben.

Féltem, jaj de nagyon féltem.

Megkövült pillanatnak éreztem magam.
Kő lettem, óriás szikla
melybe akár virágot is ültethetsz.
Itt vagyok égig érek.
Veletek együtt nézek farkas szemet
az önmagad pusztító világba.
Veletek együtt sírjuk végig az elmúlást
Lelkem kápolnájában imádkozni hívlak.
Istenem nem felejteted el gyermekeid?
Úton vagyok, mert mennem kell.
Szép út az enyém.
Virágok díszítik kijelölt lépteimet,
cigányprímások zenéje kíséri végig megmaradt életem.
Gyöngyharmatban fürdök, napsugár az arcom.
Ha elfáradok pataknak kristálytiszta hűsítő vizét iszom.
Tűzvirágok illatát szívom magamba.
Ha este felnézek a csillagokba
erőt nyerek nyugalmat vető fényükből.
Ha reggel madarak énekére ébredek
s napnak sugarai újból érintenek
én boldog leszek, mert megérkeztem.