A Nikolas Polgári Társulás gondozásában megjelent a Városi Hivatal munkatársának, a gesztetei Danyi Zoltánnak az első verseskötete, Életem versei címmel. A kötetet Juhász Dósa János szerkesztette, a kötet borítóját és az illusztrációkat Puporka Zsolt tervezte, a grafikai szerkesztés Lovas Róbert munkája.

„Nem világmegváltó költészet az övé, csak csodateremtő. A saját, személyes csodáé. Danyi Zoltán túl az élete delén, csak saját és családtagjai épülésére kezdett el verseket írni, ahogy saját és családtagjai épülésére döntött úgy, hogy magasabb szintre lép, s kihozza magából a maximumot. Nem sokan képesek erre, főleg nem abban a közegben, ahonnan ő jött, a gesztetei cigánysorról.

De idejében ráébredt, s már ezt adta tovább a gyerekeinek is, hogy mégiscsak lehet és érdemes is a hagyományokat megtartva, de kitörni az elmúlt századok által bilincsbe zárt létformából. »Nem mindenki életében//vannak csodák« – írja A csoda című versében, de egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy az ő élete tele van csodákkal, mégpedig csupa-csupa földi csodával, amelyet úgy hívunk, hogy szeretet” – írja a kötet előszavában a szerkesztő, Juhász Dósa János.

A költő nem hazudhat

Október közepén bánatosak a mezők az erdők a fák,
bánatos szívünktől messzi a remény
fájó értelmünk teli talánnyal,
miért nem bízik az apa a fiában
a fiú szeretőjében a kedves kedvesében
miért nem értheti búját bánatát a más szív
vagy talán – e nemes gondolat nem is nemes
az elme szüleménye, de ez nem lehet!
Tegnaptól békésebb lett szívem,
megtanított bízni egy nő ki hitt nekem,
igen,
találtam egy asszonyt kinek fájt ha nem őszinte a szív,
s barátként fájdalmát érezni véltem.
Őt szépnek látom ma is, ha rá gondolok
az igazi barátra
az jut eszembe, hogy nékem jutott a dicsfényből
és ámulok e zord világban
hiszen sebeimre gyógyírt találtam.
Barátnőm, sorstársam, ikercsillagom
kincsként hordozlak, mindenhol
nem félek ha vádol az élet, nem félek hercegnő,
már most remélek, erősen bízom s tudom
te nem cserélsz, nem cserélsz értéket hitvány dologért
jó, hogy érvényt szerzett a bizalom
bár volt idő, hogy próbára tettelek
belülre csorgó könnyemet lepleztem vele,
de megváltozott a világ, elmúlt a vádló gonosz,
te előre hoztad a csodát, két szív így összefoghatott
örök barátságot kovácsolt össze,
jelszavunk: „bizalmat mindörökre”.
Szép valóságot mi másoknak nem adatik,
szép valóság nem terem kövön vagy bármilyen más helyen
csak az igazi szívben, ösvényét díszként őrzöm mint örök koszorút,
fáradt lelkemnek találtam helyet.
Ha még nem is lennénk társak ezután
ha tán az élet sodra elvinne máshová
emlékezni fogok rád,
példaként bizalmat tanítok mindenütt, hogy tudja a világ
él egy nő valahol, ki barátnak, igazi társnak tekintett
s minden nap megajándékozott – szeretett.

Cigánysorból

Dombos tetőn nyugszanak
homlokegyenest a faluval szemben
ezek apáink házai,
palatetős vályogházak,
ahonnan este sziporkázóan
fények árulkodnak az életről.

Emberek pihennek a
vályogházak lágy ölében,
szomorú szerelvény
ez, mondom,
ami várakozik arra,
hogy az utasok felszálljanak rá.

Idegen utasként várakozni kell,
türelmetlenül, füttyjelre talán,
megdöbbenve,
fázva s éhesen,
mert ez a vonat nem indul el,
sohasem hagyja el az állomást,
soha...

Megpihent tekintet száguld végig,
a tavasz bársonyos hiúságain,
minden szépnek ritmusosnak érezhető.
Ez az, ami megváltoztatja az ember hangulatát,
a magaslat,
melyről messzi tekint a szem.

A megtépázott, sokat látott
szem,
melyből sok könny, árvaság,
szégyen s bizalom,
tehetetlenség és elégedettség
csillant meg százszor és százszor,
amíg idáig jutott,
hogy megpihent tekintettel nézzen a
hegytetőről messze.