Tom Odley 1929. körül született a Sheppy-szigeteken, Angliában. 12 évig szolgált a Királyi Légi Haderőnél Testnevelő és Ejtőernyő oktatóként az ő szeretett feleségével, Rosával. 10 gyereket neveltek. Sok évet töltött el a családjával az utakon, mivel akkor még ők vándoroltak. A letelepedésük után szörnyű tragédia következett be az ő szeretett feleségével. A lakókocsijukban tűz ütött ki s Rosát magával ragadta.

Tom az igazságért küzdött, a cigány emberek érdekében. Isten adta tehetségét - költészet és zene - a cigány ügy érdekében használta fel. Felháborították azok a politikai, tudományos csoportok melyek hasznot húztak a cigány társadalomból, ezért részt vett az Angol Roma szervezet magalakításában, ahol titkári teendőket látott el hosszú éveken át.

Az akkori Angol Kormánynál dolgozott, így rengeteg találkozón és konferencián vett részt Európában.

Tom ismerte azt az igazságot, hogy „Az írás hatalmasabb, mint a kard”, így megpróbálta költészetét arra használni, hogy növelje az emberekben a cigány társadalom elfogadásának és megismerésének fontosságát. Tom még mindig harcol, hogy elérje álmát: „A Roma társadalom fel tudjon emelkedni minden szempontból, és hogy szabadok, függetlenek legyenek a világon bárhol.”

Lord Romh azt mondta: „A legnagyszerűbb ajándék a világon az Egyetértés.”

A vándor szenvedései

Ha járod az utat és laksz az ég alatt,
Vontatva lakókocsid,
Nehéz a pálya, sok udvar bezárva,
S a szerencséd sem segít.

Ha zuhog az eső, leállsz félreeső
Helyen vagy sárba ragadsz.
Ha beteg a kicsi, s van még egy pici,
Még azt mondják adós maradsz.

És autók jönnek, az éjjel rád törnek,
Aludnál, de nem lehet,
Rútul zargatnak, bezuhan az ablak,
S hál´isten, hogy él a gyerek.

A zsaru komoran kérdi, "Na, mi van,
Még itt vagytok? Hogy lehet ez?"
S a bajuszod alatt mondod,"Uram, ha ad
Egy hetet, nyomunk se lesz."

Megnézi a füvet, látja a cserepet,
S kérdezi: "Mi ez az egész?"
a tényekre csak sűrűn bólogat,
Hogy "Mégis mit remélsz?"

Nincs jogod itt lenni, és abban sincs semmi,
Ha dühösek a tulajok,
Nem bírják fajtád, mondd, mit akarsz hát,
Hisz mindenütt ezt várhatod.

Mondod: a "zsidót" is megölték, mi volt,
Hisz ő is csak vándorolt,
Őt is becsapták, és halálra szánták,
S ő is az ég alatt lakott.

És ahogy illik, a zsaru hazudik:
"Ez a dolgom mit tegyek?
Nekem a parancs az parancs,
De most már menjetek."

Kérded, hogy merre, hát mit felelne,
"Bánom is én, csak innen el."
De bárhova mehetsz, a ruha ugyanez,
A pofa ugyanígy beszél.

A régi "helyek" ma már üresek,
Ahol az ember megpihent.
Az ismerős padka helyén a csatorna
Vagy zárja egy tonna cement.

Az erdőben, ott ment jól a sorod,
Az senkiföldje volt,
De hány ösvényre ha kocsid rátérne,
Mást se látnál, csal lakatot.

Hát félhet a vándor, mert a háló tágul:
A város, az út, a gyár.
Alig mozoghatunk, levegőt nem kapunk,
Mondják: "települj le már".

A szép nem szép nekik: megszüntetik,
S csak "sorsunkon javítanak",
Ha letelepülünk, hát kényszerből leszünk
Partra telepített halak.

Mert a vándorlás örökös szokás,
Nehéz, de szabad utunk.
"Lusta nép" – mondd, vagy csak: "bolond",
Van eszünk és jól dolgozunk.

Hogy csal a cigány? Hát figyelj oda,
Más nem csal-e kétszer így?
Bár "dzsipszinek" hívnak és ócsárolnak,
Mind stílusodra irigy.

A szegény a ritkább, mohók vagytok inkább,
Azt nézitek csak, mi jut.
A természetet tönkreteszitek,
S hol kezdett "dzsipszi" háborút?

(Fordította Mester Mónika)