Pusztaföldvár, 1953; író, költő, műfordító. 1994-től a Kalyi Jag Nemzetiségi Szakiskola, Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény cigány nyelv és irodalom tanára.

Legjelentősebb műfordítói munkája minden kétséget kizáróan: Madách Imre: Az ember tragédiájának fordítása cigány nyelvre, mellyel a párizsi Sorbonne egyetem által meghirdetett irodalmi pályázaton második lett.

Műfordítói munkásságáért, a lovári cigány nyelv gondozásáért, fejlesztéséért, valamint pedagógiai, szépirodalmi tevékenységéért 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztjét. 2013. március 15-én a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki.

Nagy Gusztáv: Mint a fürge gyík

Az öreg minden szerszámát a kocsiderékba pakolta, amikor elindultunk a tanyavilágba. Nem volt sok belőlük, csupán egy negyven centiméternyi vasútsín, az volt az üllő, két-három kalapács, egy kecskebőrből készült fújtató, meg különböző formájú reszelők és harapófogók. Ezek voltak a kenyérkereső eszközei. Szaktudását elismerték az apró falvakban, a távoli tanyákon és a majorokban.

Fúrókészítő mester volt, az én megfogalmazásomban igazi művész, aki úgy formálta a vasat, mintha gyurmából lett volna az anyag. Aztán csodálatra méltó ügyességgel borotva élesre reszelte a fúró orrát, annyira, hogy amikor bele fúródott a fába, szinte harsogva sodorta ki a faforgácsot maga után. Nem volt olyan fa, amelyikben elgörbült volna a fúró hegye, még a legkeményebb akácfa is engedelmeskedett.

A titok a vas edzésében rejlik, annak is, mint mindennek, van a maga fortélya, mondta az öreg és mesébe kezdett.

- Amikor gyerek voltam, mindig apám mellett kellett lennem. Nekem nem voltak játékaim, alighogy fel bírtam emelni a kalapácsot, már ütni kellett a forró vasat. Nem féltett sem a tüzes szikráktól, sem a forró tűztől, ott kellett lennem mellette. Később, öt-hat éves koromban, már a fújtatót is tudtam kezelni, és amikor elfáradt, én fújtattam, hogy el ne aludjon a tűz. Tetszett a dolog, olyan férfiasnak láttam, igazi férfimunka, mert van látszatja, megfogható látszatja van, amit én csinálok, ami az én kezem erejétől, ügyességétől van, és másoknak is hasznára válik. Kell a fúró mindenkinek a háztartásban, sőt, bármire el lehet cserélni, de apám tíz- tizenkét éves koromtól másra is megtanított. Értenem kellett a lovakhoz is, mert a ló a mi életünkben a legfontosabb, még az asszonynál is fontosabb sokszor, mert ha ló nincs, akkor nem tudunk eljutni sehová, egy helyben maradunk, és így nem tudunk megélni. Asszonyt meg úgyis talál az ember - nevetett -, persze, ha nem olyan az asszony, amilyennek lenni kell.

- Milyennek kell lenni egy asszonynak? - kérdeztem.

- Hó-hó, fiam! Egy asszonynak, mint a gyík, fürgének kell lennie, ügyesnek, talpraesettnek, mert ha elalszik a tej a szájában, ha lusta, akkor véged van, élve megbüdösödtök mind a ketten. Nem elég, ha csak az egyik van azon, hogy legyen valami, mind a kettőnek küzdeni kell! Nem vagyunk urak, hogy kész vagyonunk legyen, nekünk meg kell szereznünk a kis kunyhónkat és a megélhetőségünket.

- A te feleséged olyan fürge, mint a gyík? - vágtam a szavába.

- Azt elhiszem! - mondta. - Annak nincsen párja, még a katonaságnál is ott volt velem. Abba a faluba költözött, ahol volt a laktanya, albérletet váltott ki, he-he, nem volt egyszerű dolog, és mivel huszár őrvezető voltam, bejárhatott hozzám és együtt pucoltuk a tisztek lovait. De a háború elválasztott minket, majd csak tíz év fogság után találkoztunk újra, és most itt vagyunk mind a ketten, neked.

A nagybátyám 1899-be született, megjárta az első és a második világháborút, de egyszer se kapott földet, pedig akkoriba mindenki kapott, aki részt vett a háborúkban, ha jól tudom...