A következő mese egy dolgos teknővájó cigányról szól, aki mikor nagyobb pénzhez jutott s ez által egy kicsit gazdagabb lett, szégyelni kezdte a cigányságát. A mese vége... - de ezt nem árulom el, olvassátok figyelmesen végig...

Valahol egy kis városban minden évben rendeztek egy vásárt, ez most is így történt, volt ott minden, ami szem szájnak ingere, mézes kalács illata terítette be az egész vásár területét.
A mesterek kínálgatták portékáikat, s mindegyik meg volt győződve, arról, hogy övé a legjobb s a legszebb portéka. Egy fekete szemű hosszú bajszú emberke fateknőket, s kanalakat árult. A Nap még nem érte el a templomtorony magasságát, de már majdnem minden áruja elfogyott csak pár darab fakanál maradt meg, amit meg az arra járó gyerekeknek osztogatott szét. Megpederte hosszúra nőtt bajuszát, fekete szemei elégedettséget sugároztak, majd vígan elindult hazafelé. Egy fogadó mellett haladt éppen mikor érezni kezdte az onnan kiáramló finom illatokat.
- Ha egy fél órát kések otthonról az nem olyan nagy baj – elmélkedett.
- Éhes is vagyok és a szomjam is, elolthatom.
Evett, ivott majd jó lakottan tovább ballagott, ahogy ment az úton hazafelé, furcsa érzések járták át a fejét.
- Most, hogy sok pénzzel térhettek haza, hiszen megdolgoztam érte, veszek egy szép házat, lesz saját termőföldem, s ha még futja a pénzemből, akkor jószágokat is nevelek majd.
Annyira örült ezeknek a gondolatoknak, hogy örömében táncolni kezdett, s kiabálni kezdte – gazdag vagyok, gazdag vagyok, úr lettem.
- S ha már én úr lettem – folytatta gondolatait-, akkor már nem vagyok cigány sem.
Ahogy ment tovább meglátott egy terebélyes nagy fát, de nem ám akármilyent teknőnek éppen megfelelt volna. Megállt, nézegetni kezdte, mérte innen mérte onnan, körbe járta.
- Hej a mindenit – ujja hegyével megemelte kalapját ámuldozva- mennyi teknőt tudnék én ebből készíteni.
Jaj milyen zagyvaságokat hordok én itt össze, hiszen nekem már van pénzem elég, különben is én nekem már úri módra kell viselkednem s ugye egy úr, pedig ne dolgozzék.
Nagyon meleg volt, a terebélyes fa koronája hűsítő árnyékot vetett a földre. A cigányember lepihent a fa tövébe s elszenderedett. Álmában, szép házában gyönyörködött, véget nem érő búza tengerben szaladgáltak gyermekei. Jószágait nevelgette. Az emberek kik szembe jöttek vele, megemelték, kalapjukat s köszöntötték. Álmából alig felébredve kiabálást hallott.
- Ott van ő volt az, az a cigány lopta el a pénzem!
A cigány hirtelen felugrott, hátra nézett, mintha nem ő hozzá szóltak volna, de nem látott senkit.
- Kivel kiabálnak, hisz nincs a környéken cigány?
A felbőszült emberek egyre közelebb értek. Hirtelen arcon csapták, s elvették a becsületesen megkeresett összes pénzét.
- Egy formák ezek mid morgolódtak az orruk alatt, majd elmentek.
A teknővájó cigány szomorú fekete szemeivel a két kezét nézte.
- Ezzel a két kezemmel, becsülettel kerestem meg a holnapra valót, most meg nem, hogy úr nem vagyok, még egy fityingem sem maradt, amit hazavigyek a családomnak, szeméből könnyek csordultak ki, szégyellem magam, s arcát a két kezébe temette.
- Ez talán azért történt így mert más akartam lenni mint aminek születtem. Maradok én cigánynak, mert az Isten engem ennek teremtett, s eddig is jól éreztem magam cigány-bőrömben.
Hazafelé az úton ezek a gondolatok jártak a fejébe.

Babindák István, (Kerekerdő mélyén, 2006)