---

 

Bari Károly
Örökké szerelemben

Vérem riadalmának énekeibe
bújtattalak, az irígység halálsápadt-sisakos
harcosai elől, akik sötét szemük
barlangjaiban őrzik a gyilkos kést,

az öröm virágait leszagattó átkot,
amelytől az arcod tájain táncoló
piros sugaras boldogság emlékké halványodna,
s üldögélnél szomorúan a sírás sikoltozó

falai alatt, nem akarom, hogy
tűzben-vonagló éjszakáinkat megkoronázza
fekete töviseivel a bánat,

világra szültek bennünket, kötelező élnünk,
örökké szerelemben, örök átkok homályától
vérem riadalmának énekeibe bújtattalak!

[tartalom]

 

Bari Károly
Kínom indított útnak

Nyers szegénységet füstölgő tanyám
düledező fallal, széltépte tetővel
lógott a világba, bajba csomózva állig.

Kínom indított útnak,
napégette mezőkön,
a völgyek hideg mélységein át,
hogy fölmérhessem magam,
hogy csillagot fakaszak vérből, verítékből,
kirabolt tizenhatévemről letépjem
káromkodó anyám átkát.

Pokol-tüzes vérem kiégetett ingei
idegen emberré öltöztettek,
múltam szikrázásán áttetszik a ház,
ahonnan megátalkodott hitem magányba kergetett,
világba űzött címeres szegénységből,
sárkányként száguldjak a héthatárba.

Szívverésem sorsot perdít ki helyéből,
emlékek rongyai fel-fellobognak,
arcom belehidegszik gyermekkoromba,
belefészkel napjaimba letünt keservem,
s vissza kelll szomorodnom újra meg újra
kiégett múltba, kopott emlékeimbe.

[tartalom]

 

Bari Károly
Vándorcigányok

Hajnalok tornyai dőlnek vállunkra: szürke ködöt ásító,
csípős szelek sörényébe-fogódzkodva érkező
hajnalok, a szegénység keserű füstje fojtogat
bennünket, nyikorgó szekereinken
visszük rongyokba-öltöztetett, hegedűszóval-cirógatott
isteneinket: csupa-tűz ölű asszonyainkat,
akik az árkok szélén szülnek, tündérek ők;
az utak tündérei, harmattal mosakodnak,
gyöngyvirág-levélbe törölköznek, szemükre álmot
énekelnek esténként, szoknyájuk suhogása:
forró zivatar, amikor a varjak fekete
szárnycsapásai sötétséget karcolnak az utak
fölé, árnyékok lopakodnak a fák között;
lányaink kendőjét akarják ellopni, hogy majd
csókért adják vissza, nem őrzik vad kutyák
sátoros szekereinket; kiváncsiskodó
baglyok rikoltoznak csak a szekérrudakon,
a régi öregek hétpecsétes íratlan törvényei
égették keményre szívünket, cigányok vagyunk,
ponyvás szekereken kóborol népünk a világban
hidegen-süvöltő telek, verejtékben-ázó nyarak
között, tábortüzek hamuvá-rongyolódott
lángjai alatt kincset keresnek az éveiket-már-nem-tudó
cigányasszonyok, akik döglött macskák szőrét
rakják haragosaik kenyerébe, hogy megrontsák,
arcukra utak pora tapad, végtelen, csillagot-álmodó
puszták dideregnek mögöttünk, szurtos gyermekeink
az öröm piros-citeráját zengetik naphosszat; gondtalanok,
nyikorgó szekereink az utak kőpadlójához nőttek,
kehes lovaink nyerítése lobog a levegőben, súlyos
fény-zászlók zuhognak a falukra: parasztjaik
az arany búzaföldek szívdobogósából falat
emeltek házaik köré, ponyvás szekereken kóborolunk
berozsdásodott, csikorgó tengelyű égtájak között,
villám-hasogatta üszkös facsonkok kuporognak
az utak mellett; kormos ágaikra este
ráúszik a hold.

[tartalom]

 

Babindák István
Cigány

Ereidnek legmélyebb bugyaraiba
ott van a múlt!

Kocsikerekeidnek ritmusos zajába
lovadnak nyerítésébe önmagad vagy!
Patkók, csengők, amit erős kezed készített,
másoknak hoztak szerencsét.

Az öreg fa élő testéből vájt teknőbe,
más rakta kenyerét.
Te nyeltél, majd elmentél,
megtört arcodon szeretted volna érezni a fényt.

Megtapostad a könnyeiddel áztatott földet,
s új formákat készítettek kezeid.
Az ablakon kilopott illat volt fizetséged,
nincs már vályog, menned kell.
Hívtak, te mentél, hegedűd húrjain,
a vonó végig siratta az éjszakát.
Azt hitted nagy voltál az asztalra tett székre ülve,
egy tábla szalonnával siettél gyermekeidhez

Sírd ki magad cigányember,
majd nézz gyermeked szemébe,
mert ott van a jövő.

[tartalom]

 

Babindák István
Cigány katonák

Két táborra szakadt cigánykatonák
ellenséggé váltok önmagatok számára.
Lelketekben a testvéretek iránti düh,
azt én megmutatom nagy betűivel.
Értelmiséginek károgjátok magatok,
de nem értünk benneteket.
Vajon hibásak vagyunk?
Vagy Ti cigány katonák nem meneteltek
belénk igazi hitet?
Mi egyszerű halandók nem értjük
nyakkendős úri világotokat.
Pedig kéne a segítség!
Gyermekéhség kiált mindennapreszkető anyákra,
apák bordala bódít eget és földet.
Cigány katonák ne legyetek idegenek saját tétova testetekben.
Álljatok egy sorba, a Népetek kívánja így,
a Népetek óhaja legyen számotokra Szent,
mert ha Népetek elveszik, ti többé nem lehettek
pökhendi cigány katonák.

[tartalom]

 

Babindák István
Születésem

Anyám méhében megfogadtam,
magzatvízbe fürödtem,
furcsa tájakon jártam.

Már akkor Anyámat szerettem!

Hirtelen jaj kiáltás,
majd elindultam születésem felé.
Éppen, hogy kiértem ebbe a világba,
szemeimmel, anyám fájdalmas arcát
pillantottam meg.
Nem értettem őt, miért sír, ha már én megjöttem?
Annyira várta jöttöm
várta a találkozást.
Csillogó gyöngyszemekként ragyogott,
a fájdalmas kín a homlokán.
Szeméből szeretett teli aranykönnyek hullottak.

Sírt, csak sírt,
s én kiáltani szerettem volna!
Mondani valami szépet, valami megnyugtatót!
Anyám ne sírj! Megszülettem!
Nézd, itt vagyok!
Ha te is úgy akarod, veled maradok.

[tartalom]

 

Babindák István
Ez így nem jó…

Amíg lesznek fegyverek,
amíg ártatlanul halnak meg emberek.
Amíg vér ömlik kristály tiszta patakokba,
addig nem lesz béke, pedig már kéne…

Amíg lesznek agyon mázolt primadonnák,
Amíg vezetnek intelligens úri emberek?
Csak azért, hogy neveik legyenek!
addig nem lesz béke, pedig már kéne…

Amíg lesz félelem az emberekbe.
Amíg nem nézünk tisztán gyermek szemébe,
amíg nem lépünk komolyan előre
addig nem lesz béke, pedig már kéne…

[tartalom]

 

Babindák István
Lelkem vallomása

Keserűszájú vadgalambként turbékoljátok szét
szikla keménységű, szégyenfordító, irigységeteket.
Pletykafészek ágyatokba alusszátok el
a reményt nyújtó jövőt.
Gyermekeitek szátokból cigányellenséget,
gúnyt hallanak egymás iránt.
Hol ti tudjátok a legjobban, az ellenség ott vigyorog
szoborba öntve magatokban.
Ott kel, ott nyugszik, hatalmaskodva ott úszik véretekben.
Nincs arra szükség, hogy titeket bántsanak.
Megteszitek azt mások helyett magatokkal.
Jaj, cigányok! Magyar cigányságotok negyven éve
elvette hitetek, elvette azt, amire minden nemzet büszke.
Sok görnyedt nap, a más földjén tesz titeket egyenlővé?
Két világ közt eveztek. Cigányságotok már csak homlokotokra van írva,
magyarságotok olyan, mint a délibáb.

[tartalom]

 

Babindák István
Higgyétek hitemet

Higgyétek hitemet!
Higgyétek cigánynak lenni nem bűn.
Nem bűn, ha az úton talált száraz kenyérből
kis darabot törsz magadnak,
csak azért, hogy a másiknak is jusson belőle.
Higgyétek hitemet!
Hidd el apád útkeresésének göröngyös útvonalát,
a meg nem értett életét, a reményt, hogy gyermeke
egyszer egyenesen állhat majd a többi nemzet mellet.
Higgyétek hitemet!
Higgyétek, hogy a cigány szó hallatán ne csak a
sértést halljuk meg.
Tudom most mire gondolsz…

Higgyétek hitemet!
Ti is kik szőkére festett hajjal,
a másnak hitt látszattal páváskodva bújtok,
testvéreitek elől, ahová elrejtőzni akartok,
ott menedéket sosem kaptok.
Higgyétek hitemet!
Ha a jó kedvet szomorúság váltja fel,
ha a büszkeségedbe gázolnak,
ha úgy érzed eltiporni akarnak,
akkor is állj fel, mert szükség van rád,
mert ismét gondolnod kell arra,
cigánynak lenni nem bűn.
Testvérek szívetekkel higgyétek hitemet.

[tartalom]

 

Babindák István
Már fáradt…

Már fáradtak voltak lábaid akkor is,
mikor elindultál.
Tudom testvér, értlek.
De mentél, kerested hazád,
végül mégis hazátlan maradtál.
Töröld le könnyed!
Vigyázz senki sem lássa,
de ember vagy Te is!
Ha sírsz van miért,
téged üldöztek kutyákkal akkor is,
s téged vernek szóval most is.

Hogy hazug vagyok?
Bár csak igazatok lenne, ti ’hatalmasok”!
Mondjátok, miért látom még mindig,
fiam szemében a reménytelen útkeresést.
Az öreg cigányasszony csuklásában,
miért hallom a vajúdó elbeszélést.
„Fiam, mérték a fejeket, sorba állítottak, ki tudja miért”

Testvér, hosszú utat bejártál, sírtál, vidáman táncoltál,
ugye vigyázol, hogy ember maradjál.

[tartalom]

 

Vesho Farkas Zoltán
Miért?

Együtt repültünk át
a beteljesülés édes óceánja felett,
és belénk forott a kéj mámorának
gyönyöre...
Egymás mellett feküdtünk,
mint két kitisztult bárányfelhő,
tisztán, lélekkönnyedséggel.
Majd tikadt pillanatok ébredése után,
megosztottad velem
a szivárvány szikrázású hírt,
kisbabánk reinkarnálódik
beteljesülésünk gyönyöréből.
Fátyolos boldogság lepte el lényem,
hisz rám talált a cél
életem értelme-közös gyermekünk.
Majd egy szó sebzette fel ajkaid -
abortusz.
Megdermedt az idő,
jeges bilincs harapott véresen szívembe.
Tudtam, döntésed keresztre feszíti
szerelmünket.
A percek pengetépő fájdalmai között
téged választottalak -
létezésem s vágyaim egyetlen forrását,
de mégis a démoni éjszakák
belém szövik egy beteljesületlen álom
reszkető lélegzetét,
amely fuldokló fájdalommal rezdül meg -
miért engedted, apám?

[tartalom]

 

Rostás Farkas György
Bűntudat
akarva, akaratlan

Szemem ködében szálltak partra,
s himnuszokat zengtek a hazákról.
A hosszan tartó nélkülözések
ébredéseket takargattak.
Kihúlltak a sorokból az akadályok
s varjak tépték szét az éjszakákat.

Együtt énekeltük a dalt
mégsem tudtak megfürödni
szemem fényében.
Árulkodnak, döfnek, susuognak
- tekintetek, s jelek.

Bennünket egymás ellen neveltek,
bűntelen kereszttüzekben
ezért fuldokolunk.
Vergődünk hibáinkat keresve
bűntudattal
akarva, akaratlan.

[tartalom]

 

Bronislawa Wajs-Papusa
Nem akarunk gazdagságokat

(Fordította Kovács István)

Mi nem akarunk gazdagságokat,
élni akarunk.
Eső szél és könny -
ennyi a cigány boldogsága.
Mert benne születtem meg,
vérbe borult a szív,
az igazi cigányság
könny és mosoly.
Ti, madaraim,
hogy eszem a csőrötök!
Gyönyörű madárkáim!
Ki hallgat meg titeket,
ha már cigányok sem járják az erdőt?
Madaraim, picinykék és nagyok!
Ki szór nektek morzsát?
Mind, mind szálljatok ide,
daloljatok nekem.
Ti – nekem, én – néktek,
hogy másnak is énekeljetek.
Bejártam minden kerek erdőt,
de nem leltem rá ama jelre.
Csak tüzecskére leltem,
ott állott a kis cigány leány,
a boldogtalan és szegényke.
Az hát a cigányok jele.

[tartalom]

 

Tom Odley
A vándor szenvedései

(Fordította Mester Mónika)

Ha járod az utat és laksz az ég alatt,
Vontatva lakókocsid,
Nehéz a pálya, sok udvar bezárva,
S a szerencséd sem segít.

Ha zuhog az eső, leállsz félreeső
Helyen vagy sárba ragadsz.
Ha beteg a kicsi, s van még egy pici,
Még azt mondják adós maradsz.

És autók jönnek, az éjjel rád törnek,
Aludnál, de nem lehet,
Rútul zargatnak, bezuhan az ablak,
S hál´isten, hogy él a gyerek.

A zsaru komoran kérdi, "Na, mi van,
Még itt vagytok? Hogy lehet ez?"
S a bajuszod alatt mondod,"Uram, ha ad
Egy hetet, nyomunk se lesz."

Megnézi a füvet, látja a cserepet,
S kérdezi: "Mi ez az egész?"
a tényekre csak sűrűn bólogat,
Hogy "Mégis mit remélsz?"

Nincs jogod itt lenni, és abban sincs semmi,
Ha dühösek a tulajok,
Nem bírják fajtád, mondd, mit akarsz hát,
Hisz mindenütt ezt várhatod.

Mondod: a "zsidót" is megölték, mi volt,
Hisz ő is csak vándorolt,
Őt is becsapták, és halálra szánták,
S ő is az ég alatt lakott.

És ahogy illik, a zsaru hazudik:
"Ez a dolgom mit tegyek?
Nekem a parancs az parancs,
De most már menjetek."

Kérded, hogy merre, hát mit felelne,
"Bánom is én, csak innen el."
De bárhova mehetsz, a ruha ugyanez,
A pofa ugyanígy beszél.

A régi "helyek" ma már üresek,
Ahol az ember megpihent.
Az ismerős padka helyén a csatorna
Vagy zárja egy tonna cement.

Az erdőben, ott ment jól a sorod,
Az senkiföldje volt,
De hány ösvényre ha kocsid rátérne,
Mást se látnál, csal lakatot.

Hát félhet a vándor, mert a háló tágul:
A város, az út, a gyár.
Alig mozoghatunk, levegőt nem kapunk,
Mondják: "települj le már".

A szép nem szép nekik: megszüntetik,
S csak "sorsunkon javítanak",
Ha letelepülünk, hát kényszerből leszünk
Partra telepített halak.

Mert a vándorlás örökös szokás,
Nehéz, de szabad utunk.
"Lusta nép" – mondd, vagy csak: "bolond",
Van eszünk és jól dolgozunk.

Hogy csal a cigány? Hát figyelj oda,
Más nem csal-e kétszer így?
Bár "dzsipszinek" hívnak és ócsárolnak,
Mind stílusodra irigy.

A szegény a ritkább, mohók vagytok inkább,
Azt nézitek csak, mi jut.
A természetet tönkreteszitek,
S hol kezdett "dzsipszi" háborút?

[tartalom]

 

Ray Smith
OPRE ROMA!

Reánk ismersz? Vagyunk Indiai juhai,
Ezer éve nyírtak, törődött dühüdöttek.
Bele, s vagyunk kereskedő, ügynök, míves,
Történelem ráncosa mind, vagyunk.

Megtanultuk a vadon útjait, íme.
Tanultunk találni, kilőjük a célt.
Ha nem állok hely magamért, ki majd, érettem?
Ha nem így, akkor hogy? s ha nem most, mikor.

Fivéreink a mennybe mentek
Dachau és Trablinka kéményein át.
Légsírba áshatták el magukat.
Csak mi vagyunk túlélők negyed rész.

Nyomorgó népünk becsületéért,
Boszúul és tanubizonyságul.
Ha nem állok helyt magamért, ki majd, érettem?
Ha nem így, akkor hogy? s ha nem most, mikor.

Vagyunk Peshvar-fiak, vagyunk
Romastan kemény fejű fiai.
Mind ott bennünk a szabad élet vágya,
Mit meg nem tör soha gádzsó erő.

Fivérek el e gyűlölet-világtól.
Kapaszkodjunk együtt a jövőbe, fel!
Ott majd emberek leszünk emberek közt.
Ha nem állok hely magamért, ki majd, érettem?
Ha nem így akkor hogy? Ha nem most - akkor?

[tartalom]

 

Horváth Gyula
Cigánytelep

Ezek a földházak olyanok,
mint a temetők,
az anyák szirénázó sírására
figyeljetek,
ti faluk, városok,
istállótestemben megkötött
csikószívem nagyot rúg.

Már két hete nem rítam,
mint cigánylányok,
úgy ülnek körül a bokrok,
táncba viszi őket
a legényszél,
vesszőhajuk szétbomlik,
mint a sorsunk.

[tartalom]

 

Horváth Gyula
Együtt megyünk az élők közé

Napokon át a te hajaddal áll előttem
az alkonyodó lomb, ahol a bánatunkban
félrebeszélő költöző madarak
félelmükben messzire kerülik
a kezemet,

s mint hirtelen mosoly: eltűnnek,
tudom, látlak még...
napokat, emlékeket vet partra az örvénylő idő,
s az elárvult, sodródó létezésben,
a homokesőt hozó szélben

ott leszel velem, sebeimben is te jajgatsz fel,
s az arcomnak feszülő végtelenből is
te nézel rám eleven arccal,
most napok óta fákat gyilkolnak
a viharok,

és hófúvással temeti őket a tél,
s a gyásznépként ácsorgó szótalan házak közül
estére hozzám térsz haza,
mert hiába mellettem a sok kedves
élő:

a te emlékedet vetkőztetem éjjelente
az arcodat megismerő párnák között,
s mint aki soha el sem ment hazulról,
mint aki soha nem viselte a földet: reggel
együtt megyünk az élők közé.

[tartalom]

 

Horváth Gyula
Otthont, szerelmet, hazát

Meleg ölelésbe csavartál,
hogy ne fázzak az utcák
harminc fokos hidegében,
azt montad:
ne szaggassam rongyosodó
húsomat, mert többé
nem látok tengert a szemedben,
és tenger lett a tavasz,
óceán lett a nyár,
könnyekkel áztattad be
a szennyeseket is,
azt montad:
keressek meleg szájat,
mert fogid közt fázom,
két vesédbe kapaszkodva
ágyadban találtam
otthont, szerelmet, hazát,
s most ebben a januári
délben szétszakadt melledből
hópelyhek szakadnak rám,
talán tudnak rólad valamit
a füvek, fák
talán tudnak rólad valamit
a békák,
te drága aranyos stiglinc,
- üzent-e a babám?
- Csip, csip, csip-csi-ripp,
üzentem nemsokára rádtalál,
csip, csip,csip-csi-ripp,
rádtalál egy rózsaszál-halál.

[tartalom]

 

Horváth Gyula
Rámnyitsz még álmaimban

Meleg húsomban alszanak a fáradt csigolyák,
mint a gyerekek,
s most jó visszagondolni rád,
látlak édes:cinegékkel cipeled a fáradt,
súlyos eget.

Hallod édes? - most mindent szótalan
szomorúság takar, leeresztett hajjal,
bánatos arccal nézi a földet a szomorú fűzfa,
aki annyjszor takarta ránk árnyékát
az égig érő nyárban,

s akkor nevetésed elöntötte a várost,
emlékedre tizennégy tél hordja a havat,
mégis olyan súlyos és eleven vagy bennem,
mint a tegnapi szőke jégzivatar,
tudom,

rámnyitsz még álmaimban,
és kisebesedett sorsomat vigasztalással kötözgeted,
ráismersz a lázas lepedőre,
az inaszakadt recsegő, ropogó izületes ágyra,
s akkor körénk gyűlnek

s szomorúságukban világgá ment napok,
nem sírunk együtt leszünk régi szobánk csedjével,
elaltat az éjszaka s reggel
ott maradt a párnámon a kezed nyoma
üzenetként.

[tartalom]

 

Horváth Gyula
Késmadár

Attila!
mióta könyörgök neked:
hány le magadról a temetőt,
s lüktető nyakerünktől
egy mozdulattal
vedd el
a borotvaidőt.

Szomorú a késmadár,
ablakomat telesírja könnyel,
József Attila nagylázban forog
odalenn a földben.

Szomorú a késmadár,
eljön hegyen-völgyön,
Jószef Attila sebe fáj!
átüt a gézföldön.

Amióta elmentél,
kegyetlen a tél,
tüdőgyulladásban fekszik a nyár,
és szüntelenül zokognak
a csontjaidról beszélő tehervonatok,
szeretném tudni,
hogy vagy?
meleg-e a földtakaró?
tudod,
hogy örökre nyugtalan a Mama,
mert éhen mentél ki
az állomásra,
de hiába mondanád,

tudom,
kit a sír szája megcsókol:
csontig lehányja ruháját:
öszefekszik a földdel,
s halál fogan tőle
a föld koporsóméhében.

Szomorú a késmadár,
ablakomat tele sírja könnyel,
József Attila nagylázban forog
odalenn a földben.

Szomorú a késmadár,
eljön hegyen-völgyön,
József Attila sebe fáj!
átüt a gézföldön.

Mennék hozzád Attila,
de nem tudok,
mert tele vagyok földdel,
és annyi halált főz még számunkra
a jövőnk fáradhatatlan asszonya,
hogy hányingert kapnak a temetők,
s torkunkból kiöklendenek
földet, rögöt, deszkadarabot,
s tudom,
az édesanya-fák
ágkarján ülő gyermek levelek
sírásukkal nekem üzennek,
hogy nemsokára eljön a késmadár,
és átszúrja a szívem.

[tartalom]

 

Kovács József Hontalan
Cigány vagyok

rom som
azaz ember
és cigány vagyok

cigány az
aki a cigány
néphez tartozik

akit az emberi jogok
nevében kopasztottak meg
emberi jogaiktól

akit nem tanítottak
meg írni-olvasni
nehogy tiltakozó szövegeket

szerkeszthessen
a fajgyűlölet
ellen

a tehetetlen kormányok
a mártír ellenzék
ellen

rom som
azaz azonnal felismerhetö
rasszjegyeket viselek
akit zaklathat
és felelőségre vonás nélkül
verhet a rendőr

akit mesterségek
mívelése helyett
szociális tételekből

rom som
azaz nem vállalhatom
hovatartozásom
mert a befogadó
többség tudatában
nem szerepel
az etnikai másság fogalma

rom som
azaz akit
leírt az Úristen is
és akit nemzetiséggé
akar kikiáltani
néhány hivatásos díszlovag

anélkül
hogy végleg lemondtam
volna az életemről

[tartalom]

 

Kovács József Hontalan
Ima

Áldott legyen a neved,
és megmeradjon
a mi nemzetségünk is,
miképpen a gyűlölettől
Betlehem megóvta a kisdedet,
Azonképpen szabadíts
meg bennünket a megaláztatástól,
és egyszer se
vigyél minket a kísértésbe,
mert az orcánkat dícsérő
ajkak némaságába fulladhatnak
a hazugság kőtáblái előtt,
és mindég bocsáss meg
a törzseinket rágalmazó
önkéntes martalócoknak,
mint ahogyan nekünk
is mindennap
meg kell bocsátanunk
az ellenünk vétkezőknek,
és áldott legyen
jézus szeplőtelen
anyjának neve,
mert megszülte a gyermeket,
és legyen áldott az ország is:
ahol a legenda
és ahol az ének megszülethetett!

[tartalom]

 

Choli Daróczi József
Bölcsődal

Aludj kicsim, aludj drága,
anyád ringat kétkarjában:
énekemmel kérek áldást álmodra.
Álmod fehérkönnyű legyen,
mint pillevirág a hegyen:
énekemmel kérek áldást álmodra.

Régesrégen élt egy gyermek,
akit megrontott a berek.
Az erdőben jött világra,
béka bújt a pólyájába.
Béka volt, egy csúnya béka,
a gyermek testét ellopta.
Mert a béka, varázsbéka,
úgy megnőtt, akár egy véka.
A gyermek maradt pólyában,
tíz évig anyja karjában.
Tíz év múlva a karaván
újra ott, a berekben járt:
tíz év múltán, visszatérve,
letanyáztak erdőszélen.
Apa, anya aludtak már,
a gyermek a békára várt.
Jött is lomhán, nyöszörögve,
a gyermekre rágörögve.
A gyermek szinte remegve,
s belemarkolt egy fűágba,
egy varázslatos fűszálba.
A békát megérintette,
s megbénült varangyos teste.

Lelke elszált,szelek vitték,
a gyermek felvette testét.
Álmod ilyen rút ne legyen:
könnyű, mint virág a hegyen,
énekemmel kérek áldást álmodra.
Álmod,mit hozzak neked,
álmod, kezembe a kezed:
énekemmel kérek áldást álmodra.
Hozok neked körtét, almát:
sárga körtét, piros almát:
énekemmel kérek áldást álmodra.
Neked adom két kezemet,
két fekete dús mellemet:
énekemmel kérek áldást álmodra.

[tartalom]

 

Choli Daróczi József
Moccanatlanul

Mindent összemos a múlt,
akár egy feneketlen kút,
fényt, hagot,képekre szakadt időt:
hosszúra nő hajam a szélben.
Hozzád hasonlatosnak lenni akarok,
s amíg nézleg, megrohad számban a szó.
Megálsz előtem, ázott kis veréb,
szoknyád a combodra tapad.
Őz szemed megáll a légben
és felém lassan lebeg.
Csend van síri csend van,
lassú mozgású utolsó óra.
Szemed is megáll egy pillanatra
s lezuhan a moccanatlan hóra.

[tartalom]

 

Choli Daróczi József
Meditáció

Őriztem volna inkább libát.
Tanultam volna, mint apám, kosárfonást.
Lettem volna kukta,
vagy követtem volna
hittantanáromat, a papot,
aki fiatalon-kényszerből- itt hagyott.
Nem lettem pap,
kukta,
nem lettem kosárfonó,
sem libaőrző,
csak nevelő.
Tudom mi az érintő,
és tudom mi a szelő.
Tudom még az állítmányt,
tudom az alanyt.
Tudom ki volt Grant kapitány,
tudom ki volt Arany.
Tudom a fejlődés nem kör, nem egyenes:
spirál,
tudom kevés a kender...

de van elég szizál!

Ne bánd,hogy nincs mit egyél,
hogy szerszámodban nincs nyél,
hogy nincs kalapács,
hogy kérges a tenyér.
Ne bánd,hogy ajkadról ellopták a szót,
ne bánd,hogy neked nem mutta meg senki,mi a jó
elég ha tudod,hogy ha nincs kender,
megteszi a szizál.

Élj csak úgy,mint apád,anyád
s a retyerutty,
te is mint apád,annyit tudj.
Ez az élet igazán:
a többit üsse kő, majd „kiforrja magát’ .

Ezért, hát maradj otthon,
orrod alatt neveld kövárre a legyet:
ne zaklasson idegen, tanár.
Úgy sem lesz belőled pap, kosárfonó,
kukta, nem foksz libát őrizni:
lehetsz tanár,
úgy élj mint apád.

Megvagy te a könyv nélkül
- az olvasástól a fejed szédül -,
nyáron feküdj a hűvösre, ne süsse fejedet a Nap,
ha viszket, vakard meg a hasad.
Éhes vagy?
Nincs mit egyél?
Gondolkozz, mi a jobb:
a hús vagy a kenyér?

[tartalom]

 

Nagy Gusztáv
Nyiss ajtót!

Nyiss ajtót,ha kopogok!
Ne félj a gyulladásos múltamtól:
Megkaptam minden szérumot a sorstól,
hogy szóljak, lássak, eszméljek.
Nyiss ajtót, ha kopogok!
Már nem zokogok, mint hajdan,
Mária Terézia dűlőin,
mikor pengeélen dadogtam,
mert magunk üllőin
kalapáltatták meg halálunkat,
vagy ha nem,
metszették nyelvünket
- nem volt édes -
Mint az arisztrokrata kényes
„Madzsarja”.
Nyiss ajtót kopogok!
Van nyelvem, szemem, értelmem,
Már nem szorongok.
itt a küszöbödön
Európaanya.