Az 1948-as szabadságharcról, amiről azt mondják, hogy magyar nemzeti felkelés volt az osztrák uralommal szemben, de azért megtanultuk az iskolában, hogy az aradi vértanúk, tábornokok között kisebbségben voltak a magyarok. Volt köztük szerb, német, osztrák, lengyel is.

Az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban a romák jelentős számban vettek részt. Erről a történetírás vajmi keveset foglalkozik. A cigányoknak ugyanúgy megvoltak a maguk mesterségei, méghozzá nem is lenézett szakmák. Itt említhetjük a muzsikusokat a nemesi szórakoztatásban, a magyar nemzeti érzés ébrentartásában vagy a szegkovács cigányokat, a cigány lópatkolókat, fegyverkovácsokat, ágyúöntőket. A fegyverek igazítása ilyenformán jórészt a cigány mesterek, vagy a vidéki céhbeli legények kezében volt a hadseregben. De a muzsikusok szintén ott voltak a hadszíntéren.

A szabadságharc idején a zenész cigányokat főként mint verbuváló vagy katona muzsikusokat sorozták be a bandériumokba. Legelsőként az 1790-ben született Pityó József felvidéki cigányprímást említeném meg, aki már a termetével is tiszteletet parancsolt. Hat láb magas, daliás ember volt. Becsületes, tiszta jellemű, rendkívül népszerű személyiségként emlegetik a források. Mindig magyaros ruhát hordott amit ezüstös gombok ékesítettek, a csizmáján pedig ezüstsarkantyút pengetett. A szabadságharc idején Görgey csapatában szolgált, részt vett a nagysallói éjjeli csatában és a branyiszkói ütközetben. Egy alkalommal, zenészeivel eltévedt és az ellenség fogságába került. Nehezen tudtak csak megmenekülni az akasztás elől, de végül is muzsikájukkal meglágyították az ellenség katonáinak szívét. Pityó József neve, az 1894. július 15.-i váci csatában is feltűnik. A feljegyzések szerint, amikor a felső városrész viskói égtek, a honvédek az „Ég a kunyhó...“ című nóta hangjaira támadták meg a piacon ácsorgó ellenséges katonákat, a kísérő zenekar pedig Pityó bandája volt. Egy másik prímás, Sárközi Ferenc is a forradalom kitörésekor az elsők közt jelentkezett, később Kossuth hadnaggyá léptette elő és kinevezte a szabadságharcban résztvevő cigányzenekarok karmesterévé. Sárközi Ferkó ott volt Budavár bevételénél, Komáromnál, Sarkadon és a debreceni ütközetben is. Egressy Ákosnak a szabadságharcról „Emlékeim“ címen kiadott viszszaemlékezései szerint Sárközi zenekarának tagjait a Szózatot megzenésítő Egressy Béni válogatta össze, saját költségén ruházta fel és élelmezte őket. Egressy Ákos arról is beszámol, hogy először tőlük hallotta a „Kossuth Lajos azt üzente“ kezdetű dalt. A magyar zene külföldi úttörőjeként is számon tartott Sárközi részt vett az 1867-es párizsi világkiállításon, 1875-ben pedig Edward walesi herceg hat hónapra Angliába szerződtette. Sági Balogh Jancsi 1848-49-ben honvédkarmester, később ipolysági és selmecbányai zenekarvezető volt. Sági Balogh Jancsi másról is nevezetes, mivel ő szerkesztette az első magyar-cigány szótárt. Az eredeti Rákóczi-kesergőt az országban csakis ő játszotta. Részt vett Tokajnál a Schlik elleni csatában, azután Tarcalnál, a branyiszkói hegyi csatában. Utoljára a szerencsétlen kimenetelű temesvári csatában járt. Innen Guyon Richárd tábornokkal Törökországba menekült, de nemsokára a honvágy haza hozta őt.

Gárdonyi Sárközi Ferenc	Sági Balogh János	Liptószentmiklósi Pityó József

A Dembinszky hadtestében szolgáló, és a szabadságharc után Angliába emigráló Kálózdi Jancsinak volt mindannyiuk közül a legkalandosabb élete. A bécsi konzervatóriumban tanuló, öt nyelven beszélő Kálózdit a londoni Alhambra színháznál karmesterként alkalmazták, majd a kínai császár hadseregében mint fő katonai karmester dolgozott. A ’48-as forradalom kitörésekor jelen volt a múzeumkertben, fellelkesült Petőfi Nemzeti dalától és úgy döntött, hogy ő ezt megzenésíti. El is készült a mű, amelyet megmutatott Vahot Imrének, Petőfi barátjának. Vahot Imre hajlandó volt kinyomtatni és Petőfi Sándor pedig ehhez hozzájárulását adta. Meg is jelent ez a bizonyos zenemű, ami a Széchenyi Könyvtárban található.

Megemlíthetjük Horváth Ferencet, aki Pesten volt muzsikus. Jelentkezett már az augusztusi Jellasics-támadás előtt, hogy ők muzsikálnának katonazenészként.

Minden honvéd zászlóaljnak megvolt a maga cigányzenekara, amelyik csata idején a sereget lelkesítette együtt a rohamozókkal, pihenőidőben szórakoztatta a katonákat és ha fegyverre kellett menni, akkor fegyverre mentek. De nem csak ezek a nagyszerű muzsikusok vittek szerepet a forradalomban.

Salamon János és tábori zenekara a vízaknai csatában lelkesíti a honvédeket Bem fővezér oldalán (jobbra fenn az ágyú mögött). Nagy József klarinétos és Szirma József golyótól találva megsebesülnek.

A romák másik jelentős csoportja ugyanúgy vett részt a harcban, ahogy a korábbiak. Ők az 1770-es 80-as években a magyar kézműiparból élő lakosság 20-25 százalékát tették ki. Ez ugye az ipar fejlődésével lecsökkent, azért még mindig elég jelentős szám volt az 1848-as időkre is. A romák között így nagyon sok volt a puskaműves, fegyverjavító, öntő, ők is jártak a haddal, javítgatták a fegyvereket meg a felszerelést. A cigányságot kutató történészek szerint a cigányok a perzsáktól tanulták meg a fémmegmunkálás technológiáját, és az Európába a XIV.-XV. században érkező első csoportjaik már fejlett kézművességgel rendelkeztek. A Habsburg uralkodók – Lipót, Mária Terézia, II. József – elrendelték a cigányok falvakba telepítését, és megtiltották a vándormesterségből élő roma kézműveseknek lakóhelyük elhagyását. Ez a legtöbb romát korábbi foglalkozásától is megfosztotta: az edényjavítás, a fémmunkák, a késélezés vagy a teknővájás folyamatos helyváltoztatást igényelt. A helyi szükségleteket is kielégítő mesteremberek közül sokan letelepültként is gyakorolni tudták iparukat. A múlt század végén a falusi kovácsműhelyek többségében cigányok dolgoztak.

A fémmegmunkálás végigkíséri a romák életét a török elleni harcon át Rákóczi szabadságharcáig. Bár a korabeli feljegyzések, emlékiratok nem írnak róla, sokak szerint Gábor Áron, a híres ágyúöntő is cigány volt. Spira György történész szerint a nem nemesi származású honvédek közül a szabadságharcban egyedül Gábor Áronból lett törzstiszt. A bereckei asztalosmesterből lett tizedes 1848 novemberében hadnagyi rangban vett részt a háromszéki felkelésben. A következő hónapban főhadnaggyá, majd 1849-ben őrnaggyá nevezte ki Bem. Ha Gábor Áron maga nem is volt roma, több forrás szól arról, hogy igen sok roma kézműves dolgozott a különböző ágyúöntő-, kovács- és fegyverjavító műhelyekben. Az erdélyi Gábor cigányok csengőöntő, rézöntő és bádogműves mesteremberek voltak. Amikor ’48-ban ágyúkat kellett önteni, Erdélyben összegyűjtötték ezeket a mesterembereket Gábor Áron vezetése alatt, és ők öntötték azokat a bizonyos ágyúkat, ez a forradalom folytatásához nagyon fontos volt.

Aztán még megemlíthetünk egy történetet magának a forradalomnak kitörésével kapcsolatban. Ez a kolozsvári cigányok esete. Kolozsvárra még Mátyás király telepített romákat azért, hogy a fekete sereget lássák el hadiszerekkel. Az akkor királyi városok voltak a hadiszállítók, be volt osztva, hogy melyik seregtestnek melyik város adja az ellátását. Kolozsváron letelepítettek mesterember romákat, hogy ezt a feladatot lássák el, és ezért bizonyos szabadságokat adtak. Nem voltak ugyan városi polgárok, de saját irányításuk – tehát a vajda irányítása – alatt élhettek, adózniuk csak Mátyás királynak vagy a fejedelemnek kellett illetve a kincstárnak. Ez a csoport XV-XVI. századtól folyamatosan a XIX. századig őrizte ezeket a jogi hagyományokat. Kicsit elfajult a XIX. századra ez a hagyomány. Részint azért, mert a király meg a fejedelem nem nagyon tartott már igényt a hadi szolgálatokra, a jogosítványokat a város vette át, és az illető vajda és a város között kialakult az az üzleti kapcsolat, hogy a cigányokra rótt büntetés-pénzeken osztozott a város vezetése és a cigány vajda és a romákat mindenfélékért zaklatták. A város közepén ott volt a karcer, ahová a renitens cigányokat zárták, akik nem fizettek büntetéspénzt vagy akik elégedetlenkedtek.

Kossuth köszöntése, az 1848/49-es szabadságharc tábori zenészeire emlékező fesztivál elé. Mühlbeck Károly rajza. 1949. augusztus 8-án Gráble orosz generális cserkészei felgyújtották Losonc városát és üldözébe vették Dombi Marci és Borzó Miska karmester tábori zenekarát.

A romákban már korábban is volt panasz, meg kérelem, hogy ezt a rendszert szüntessék meg, mert erre nekik nincsen szükségük. ’48-ban, amikor kihirdették, hogy a világszabadságért, meg a jogegyenlőségért folyik a küzdelem, akkor az ottani tüntető fiatalsághoz a romák is odamentek, hogy hát ez a dolog minket is érdekel. Mondták, hogy persze, gyertek ti is. Vitték magukkal a követelésüket, hogy ők is egyenjogúak akarnak lenni és szabadok. A tömeggel felvonultak a főtérre, ahol a karcer volt, eldöntötték együtt a tömeggel, hogy akkor most szétverik ezt a szégyenkaloda karcert. Március 19-én a tüntető tömeg, amelyik uniót követelt Magyarországgal és szabadságot, szabad sajtót, függetlenséget, ez a tömeg a romákkal együtt szétverte a feudalizmus akkori jelképét, tehát a karcert, amivel a cigányokat gyötörték Kolozsvár városában.

Úgy gondolom, ahogy József Attila mondta, hogy rendezni végre közös dolgainkat, az a történelmünkkel kapcsolatban is sikerülni fog. Hogy minden nép, minden csoport, minden település megtalálja arcát a közös múltban, a saját helyét, mert anélkül nem igazán látható a közös jövő és a jelen se nagyon érthető meg.