Volt egyszer egy vidám ország. Nem voltak benne gazdagok az emberek, de volt nekik egy kincsük, amit féltve őriztek, s amit nem adtak volna oda a világ legtöbb aranyáért sem. Ezt a kincset úgy hívták

JÓKEDV.

Egyszer egy nyári napon a virágokkal díszített réten két gyönyörűséges tündér játszadozott, kacagásuk elhallatszott az erdőn túlra, ahol egy kis házikóba Imre a cigányprímás lakott boldogan nagy családjával. A tündérek önfeledt vidám kacagásukat meghalván a cigánygyerekek kíváncsiskodva szaladtak a hangok után. Jolánka volt a legügyesebb közülük, mert ő ért a virágos rétre elsőnek.
Ő volt az én anyukám és ő mesélte nekem ezt a történetet.
Hirtelen az egyik tündér megbánkódhatott, mert a tündérek már csak ilyenek.
- Meglásd, bebizonyítom neked, hogy ebben a királyságban többé nem lesznek boldog emberek!
- Miért tennél ilyet? Nézd, milyen vidámságban élnek.
- Ne akarj rosszat tenni másoknak!-szólt a jótündér.
De a rossz tündér nem tágított a makacsságától. Elment az ország királyához majd nyájasan előadta mondani valóját.
- Nagy király én megígérem neked, hogy mindenkit az országodban gazdaggá teszek, és nem lesz hiányuk semmiben, ha te is megígéred nekem, hogy többé senki emberfia nem fog énekelni, és soha-soha nem lesz jókedvű.
A király türelmesen végig hallgatta a tündér ajánlatát, majd nagy kacagásba kezdett, hogy csak úgy visszhangzott belé a palota.
- Hogy tudnánk mi jókedv nélkül élni, hogy mondhatsz ilyeneket? Hát rég nem nevettem ilyen egészségeset. S így szólt a kincstárosához
- Kincstárnokom, adj ennek a tündérnek annyi aranyat, amennyit csak elbír, megérdemli, mert megnevetetett.
- Nem jutalmat akarok! - szólt haragosan a tündér. Holnap visszajövök, addig gondolkozz el az ajánlatomon - azzal elrepült.
A királyt nem hagyták békén a tündér szavai, egész nap s egész éjjel csak ezen járt az esze.
- Nem tudom, mit tegyek. Jó lenne gazdaggá tenni mindenkit, az emberek jól élnének, s engem is jobban szeretnének majd de cserében viszont, a vidámságukat kell adni.
Nem tudom, hogy döntsek - így gyötrődött egész éjjel.
Másnap mégis egyességet kötött a tündérrel “Gazdagság vidámság nélkül „- így szólt a szerződés.
A tündér betartotta igéretét, mert még a legszegényebb embernek az asztalán is ott voltak a legínycsiklandozóbb falatok. Örült mindenki. Már hogyne örült volna mikor munkanélkül ehettek, ihattak. De ez az öröm fanyar öröm volt, mert igaz, hogy mindenük megvolt, de sohasem lehettek vidámak.
A Laposon, ami virágokkal tarkított rét volt, s ahol vidám gyereksereg szokott szaladgálni, most, nagy csönd uralkodott.
Imre a cigányprímás, aki a Lapos szomszédságában élt nagy családjával csak nézegette a porral belepett hegedűjét, s szinte fájt neki, hogy nem volt szabad muzsikálnia rajta.
Múltak a napok, hónapok az emberek az országban sugdolózni kezdtek hogy így meg úgy s hogy a király rossz döntést hozott, de egy atyafi sem volt köztük, aki a király elé, mert volna állni és a szemébe mondani a nép véleményét.
A cigányprímás nem bírta tovább, hisz a zene volt a mindene az egész élete. Poros hegedűjét a kezébe szorongatva azon gondolkozott.
- Ez a hegedű siratta meg az embereket ez igaz, de ez is tette őket vidámmá, jókedvűvé, és még jobban is esett a kenyér, amiért megmuzsikáltam.
Azt mondja a feleségének - Tinuskám felmegyek én a királyhoz megmondom neki a nép óhaját.
- Jaj, ne tedd ezt drága Imrém, agyon is verhetnek ott, hisz jól tudod mit ér ott egy cigány szava.
- Ha nem megyek el, akkor is meghalok, mert muzsika nélkül elhal a szívem.
Hiába könyörgött a felesége, hiába kérlelte hogy maradjon, amit a prímás az eszébe vett asztat már nem lehetett onnén kiijeszteni.
Összeszedte bandáját és elindultak oda, ahol a király lakott. Nagyon hosszú volt az út, s amerre csak jártak az emberek kiabálni kezdték.
- Muzsikáljatok, muzsikáljatok csak, s ha a király meghalja a muzsikaszót, akkor biztosan megenyhül a szíve s visszaállítja régi megszokott életünket.
Már öreg délután volt, mikor a király palotájához értek. Imre megcsókolta hegedűjét s játszani kezdte a leggyönyörűbb dallamot, amit valaha tanult nagyapjától. A hegedű hangja szinte sírt, sírta a nép bánatát s a szívből jövő zene belehatolt mindenki szívébe.
Ekkor a király, gondolkodóba esett majd kihajolt a palota ablakából és remegő hangon és könnyes szemmel bocsánatot kért a néptől rossz döntéséért. Imrének a cigányprímásnak csak annyit mondott.
- Köszönöm hogy felnyitottad a szívem, bátor voltál, és most nézd megint milyen boldogok az emberek.
A prímás így válaszolt.
- Király uram mit ér a gazdagság jókedv nélkül.
Majd rákezdett egy pattogós nótára, amire még a királynak a lábai is táncra perdültek. Mulatott ott mindenki kicsitől nagyig, egy évestől százévesig, pördültek a szoknyák, pattogott a tánc és a JÓKEDV egészen az égig ért.
Azóta az emberek úgy emlegetik a cigányzenészeket, hogy ők az emberek megsiratói, de a vidám élet megteremtői is.

Babindák István